Az élet egy csoda, De hogy jutunk oda? Nincs járható út. Elnyel a mélység, De valami van, Ami visszahúz.
Még hallom a hangod, Érzem az ajkad, Az illatot, Ami tegnap volt rajtad. És rajtam az ideg, De nem tudom mi ez, Csak rohannék, De nem tudom kihez.
Egy csendes kis részen a Tiszánál, Fognál egy követ és kiszállnál.
Már eltelt vagy száz év, És még mindíg itt tartunk, Csontokat dobnak, És csak tartjuk a markunk.
A büszkeség dagad, A zászló feszül. Hullik a magyar, A nő keveset szül.
Az eszme, Elveszve. És ő úgy tesz, Mintha keresne, Egy álmot, S már bánod, Hogy életben maradt, Mikor a legutóbb szaladt.
Te fogtad a vállát, Csak elfelejette a hálát, Miután vakon tapogatva hasraesett, És kirúgta Isten lábát. Eltörte az állát, És még ő húzta a száját. Majd megtisztulva Tovább haladt És még csak meg sem hagyta a számát.
Nézd ez az én harcom, És csak nekem ég az arcom. A remény bennem, Csak addig él, Ameddig én életben tartom. Még bírja a testem, Nem kell pánikba esnem. Vannak még csodák, Csak mondd, Hogy merre keressem.
Valaki néz a felhők mögül, És lógatja lábát. Megunta hogy mindig segít, És most befogja pofáját.
Ha kúszunk a sárban, Hát együtt tegyük. Ha megölsz egy állatot, Együtt együk, Szivem. Azt hiszem. Ha a gondjaid rám rakod, Azt is viszem. Csak szeress, és soha ne félj! Mert ha nem bízol bennem, Semmit nem ér az egész! tudod ennyi és kész!