Ma átlépem a vörös óceánt És poharam merítem belé. Új bárkát ringat a szentelt vízesés, Hátszélben a szakadék felé.
Sötét a szív, mint a csend, Mint a jól ismert fényt hozó szent, Mint a haraggal vemhes irigység, Mint a jövőbe vetett reménykép.
Várom, hogy széttárja az Ég a lábait, Vágyom rá, hogy megtépázzam mások szárnyait, Vágyam mind elvenni, még többet mi kapható, Elszédít, megbénít ez a sötét sorsforgató.
A végén kezdi a könyvet a zsebből jósoló, szavait issza az ittas rongy világ. Új pap kántál, ilyet már láttál, a szentség itt megszámolható.
Izzadok, ha álmodom, a valóság szorítja tarkóm, Ha álmodom, a valóságtól izzadok. Megizzadok, ha álmodom, a valóság szorítja tarkóm, Ha álmodom, a valóságtól izzadok.