Mint egykor Erdély meghajszolt határán A fölriasztott utolsó bölény, Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván Búd vadonának reszkető ölén. És én mint véred lüktető zenéje, Ahogy most lázas ajkadon liheg, A hang vagyok, mely belesír az éjbe, És sorsod gyászát így zendíti meg:
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, S a szívem, oly jaj, színig fájdalom... Mivé tettétek az én szép Hazámat? Hová süllyedtél pusztuló fajom? Fetrengsz a sárban népek nyomorultja, Rút becstelenség magad és neved -, Én mit tegyek már? - romjaidra hullva Lehajtom én is árva fejemet.
Laokoon kínja, Trója pusztulása Mesének oly bús, sorsnak oly magyar; A sírgödör hát végképp meg van ásva, A föld, mely ápolt, most már eltakar; Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem, De kínja vád, s a csillagokra száll, Ha végzetem lett magyarrá születnem: Magyarnak lennem, miért ily csúf halál?
Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának, És sírt, vesztére, önszántábul ás, Hol száműzötté lett a honfibánat És zsarnok gőggé a honárulás, Hol a szabadság őrjöngésbe rothad, S megváltót, latrot egyképp megfeszít, Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, - Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
Pattogva, zúgva, ég a magyar erdő, Az éjszakába rémes hang üvölt, Lehullt az égből a magyar jövendő, Milljó görönggyé omlik szét a föld; De bánatomnak dacra-lázadása, - Mint őrület, mely bennem kavarog - Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra: Még nem haltam meg, - élni akarok!
A mindenségbe annyi jaj kiáltson, Ahány magyar rög innen elszakad; A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom, Kikaparom a földbül, a holtakat: Meredjen égnek körül a határon Tiltó karjuknak végtelen sora, S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!
Soha, soha egy kis göröngyöt innen Se vér, se alku, se pokol, se ég - Akárhogy dúl, most szent vetéseinkben idegen fajta, hitvány söpredék! E száz maszlagtól részegült világon, Bennem, hitvallón, egy érzés sajog: Magyar vagyok, a fajomat imádom, És nem leszek más, - inkább meghalok!
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, Csak magyar földön, és csak magyarul; Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, Jobb is, ha szárnyam már most porba hull; De ezt a lelket itt hagyom örökbe S ez ott vijjog majd Kárpát havasán, És belesírom minden ősi rögbe, El innen rablók, - ez az én Hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat És ott égek majd minden homlokon, S mint bujdosó gyász, az én szép Hazámat A jó Istentől visszazokogom; És megfúvom majd hitem harsonáit, Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt: Bölcsővé lesz még minden ravatal, - Havas kárpáttól kéklő Adriáig Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!