Látod, hogy elfáradtam, ne kezd el előröl, Amit adhatsz, megadtad már, jobb ha felöltözöl, Semmit nem hagysz itt nálam, és semmit sem viszel el, Ahhoz már túl kemény és túl hideg a szívem.
Ó nem, nem, nem, ne kérdezd, sose csapd be önmagad, Az öledben boldog voltam, de ez csak egy pillanat, Ennél már többre vágyom, önmagam megtalálnom, Azt, akit szétosztogattam, amikor még hittem, hogy így a jó.
Repültem, zuhantam, ezzel se törődöm, Magamban állok, két lábbal a földön, Én már csak azt várom, aki emberként szeret, Nincs több álom és nincs több kifosztott képzelet!
Menj el, de ne búcsúzz el, a búcsuzást gyűlölöm Velem leszel addig, amíg illatod a bőrömön, Mást úgysem hagysz itt nálam, és mást te sem viszel el, Csak egy mohó érintés, szikrázó testeden.
Ó nem, nem, nem, ne kérdezz, tudom, hogy mit remélsz, Az előbb a vágy volt erős, de most a józan ész, Egy percig boldog voltam, szorító karjaidban, De már rég megtanultam, egy ölelés a holnaphoz kevés!
Repültem, zuhantam, ezzel se törődöm, Magamban állok, két lábbal a földön, Én már csak azt várom, aki emberként szeret, Nincs több álom és nincs több kifosztott képzelet!