Lángok húznak a mélybe. Sosem volt csendességbe. Éltető méreg, eleven tűz rohan át ereimben feloldódva perzselő láthatár. Táncoló tűzvermek, vetett árnyak határtalansága a téli sárba úszik át felhasítják elkérgesült lényem. Mámoros álmok viharai füstillatú hideg messzeségben.
Az elfagyott, eleven-halott némaságban örök szunnyadás fészke vár langymeleg halál ízét ontja ajkaim véres átkán.
A mélybe vonz egy sötét láng. Időtlenségbe hajló idő. Szertefoszló órák a távolság ölén.
Az örök zuhanás síkjain A fájdalom elázott földjein mélyebbre, s mélyebbre visznek míg fekszem a végtelen ürességben - lángok nyaldossák kihűlt testem